Dizzy Vision kávézó

Kicsit megingattam a fejemet. Már nem tudtam úgy beszélni, mintha gond nélkül tudtam volna minden mögöttes információt. Ami szerintem még ha az eddigi határozottságomat nagyjából tartottam, akkor is valószínűsíthető lett volna.
~ Természetfeletti képességgel rendelkező lények. Ez kész boszorkányüldözés. Meg aztán hol tudnának elbújni ilyen furcsa szerzetek?
Képes voltam eltekinteni saját furcsaságaim felől. Nem azért, mert annyira természetes lett volna bármelyik jelenség. Pont ellenkezőleg. Ami ennyire szokatlan és hihetetlen, abból már az is elég meglepő, ha egy példány létezik. Bezzeg, ha tudtam volna, hogy nem kevés közöm van az említett lényekhez...
- Jó, de tudjuk, hogy ezek pontosan kicsodák? Valami ufók akik kiszabadultak az ötvenegyes körzetből, vagy valami titkos kormánykísérlet eredményei? Esetleg lehetnek a legendák vámpírjai egy kicsit másként?
Kíváncsian és amolyan csevegő stílusban beszéltem már. Tényleg érdekelt a téma. Főleg most, hogy már nem tudtam, mennyire hitből vagy mennyire hiteles információkra alapozva beszélt Lea.
Eszembe jutott még valami, miközben egyre jobban magával ragadott a téma. De ezért senki nem kövezhet meg, egyszerűen izgalmas ilyen városi legendákról csevegni.
- Mond csak, milyen természetfeletti képességei vannak egy ilyen eroxernek? Tudhat repülni vagy tüzet köpni?
Inkább tereltem errefelé a szót, pedig lett volna a másikhoz is hozzáfűzni valóm. Mert a kutya, az még elégedett is lehet azzal, ha van helye és kap ételt. Meg aztán rákaptam a horogra mint gyerek a tündérmesékre.
~ Mindig is voltak olyan emberek, akiknek ennyi se jutott - merengtem el magamban egy pillanatig.

Teljesen felesleges volt bármit is mondanom az előző kérdésére, hiszen úgyis tudta mi a válasz. Ráadásul a 'Talán.' idétlen vigyorgással és hosszas hallgatással vegyítve egyértelműen megüti az egyszerű, de határozott 'Igen.'-t is.
Összeráncolt homlokkal néztem rá.
- Hát Eroxerekre. - mondtam úgy, mintha az olyan természetes dolog volna. - Igen, megbízásból vadászik rájuk, mert a tudósok szerint veszélyesek, de ez olyan igazságtalanság velük szemben. Nem ők választották ezt az életet, a képességeiket és a legtöbbjük nem is olyan veszélyes. - magyaráztam hevesen. - Simán el tudom képzelni, hogy él néhány a közvetlen környezetemben is, de nem veszem észre, mert szerencsétlen be akar olvadni. - mondtam. Azért védem őket, mert sajnálom. Nem ismerek személy szerint egyet sem, nem is találkoztam még tudtommal semmilyen természetfeletti képességgel rendelkező lénnyel. Egyszerűen csak nem tartom igazságosnak az üldözésüket.
Jólestek a szavai és ha nem éreztem volna magam olyan pocsékul, amikor az apám minden szó nélkül elbaktat mellettem a házban, úgy, hogy rám sem néz, úgy, hogy két napja nem találkoztunk, akkor még igazat is adnék neki. Valóban van étel és tető a fejem fölött, de ostoba dolog azt hinni, hogy nekem, egy felnőtt gyermeknek elég ez. Szeretetre van szükségem, egy szülőre, akitől érezhetem a törődést, az érdeklődést, a szeretetet.
- Még egy kutyának sem elég, ha házban van és ételt dobnak elé. - sóhajtottam fel. - Nem, inkább nem akarok utána járni a dolognak. Épp eleget tudok így is. - erőltettem mosolyt az ajkaimra. - Attól félek, hogy valami olyat tudok meg, amit nem szeretnék...

Elég vicces volt Lea reakciója. Elég vicces volt ahhoz, hogy ha nem is nevettem el magam - mert nem akartam még jobban zavarba hozni -, de folyamatosan széles mosollyal kísértem vívódását. A választ már megkaptam a kérdésemre, eszemben sem volt tovább kínozni. Különben is, már rég megtanultam, ezek a kérdezgetős kínzások sokkal szadistábbak a fizikai fájdalomnál.
Az apa-lánya konfliktus kezdett egyre jobban lázadó korszaknak tűnni, ami miatt már annyira nem éreztem, hogy tudnék rajta segíteni. Vagy hogy egyáltalán a feladatom lett volna segíteni. Úgy döntöttem, inkább beszéltetni fogom egy kicsit.
~ Gyilkos? Legálisan? Ez egyre furcsább lesz.
- Kik vagy mik pontosan ezek, akikre apád vadászik? Nem azért üldözi őket, mert veszélyesek?
Ez volt a legelső, ami eszembe jutott. Biztos valamilyen gyilkos terrorszervezet vagy bűnbanda, akiket egyébként is halálra ítéltek talán, csak megszöktek a törvény elől. A gyilkos kifejezésről gondoltam, hogy emberek lehetnek. De az is lehet, hogy Lea állatvédő, ezek pedig ragadozók. Talán valami fertőzést is hordoznak, ami veszélyes az emberre. Minden esetre így elég jól elelmélkedtem magamban.
- Lea!
Komoly arccal néztem rá, de a kezét nem engedtem el. Nyugodt hangon szólaltam meg, de volt valami fegyelmező a hangnememben.
- Van hol laknod és van mit enned, igaz? Akármennyire is kifordult magából apád erkölcsisége, hacsak nem értettél félre valamit, akkor is gondoskodik rólad. Inkább ki kéne derítened, hogy pontosan mit is csinál, mielőtt elítéled.
Vállat vontam és fanyar mosoly kúszott az arcomra.
- Végül is legfeljebb megmondhatod, hogy én megmondtam.

A kérdésétől lefagytam és éreztem, hogy az arcom lángba borul. Hang nem jött ki a torkomon, szóval elég viccesen nézhettem ki, ahogy ott tátogtam, mint egy hal és vörös fejjel zavartan mosolyogtam. Erre valami frappáns, talpraesett választ kéne adnom, ami nem mond el sok mindent, de mégis mindent elmond. Törtem a fejem, próbáltam felidézni Emma szavait az ilyen tanácsokról, amiket az újságokban olvasott, de mivel az agyam is lassan működött egy ilyen pillanatomban, hagytam az egészet, arra hivatkozva, hogy a magazinokban úgyis marhaságokat írnak. Tovább mosolyogtam és már teljesen idiótának éreztem magam, amiért nem tudok kinyögni egy értelmes mondatot, vagy legalább egy szót.
- Talán. - motyogtam végül halkan, majd lesütöttem a szemem és szégyenlősen elvigyorodtam.
Mikor látta, hogy elszontyolodtam az édesapám miatt édesen próbált vigasztalni a szavaival, közelebb húzta hozzám a székét és megfogta a kezem. Hiába a szomorú téma, most akkor is majd kiugrottam volna a bőrömből.
- Hát nem nagyon szoktunk beszélgetni a munkájáról.. bár igazából semmiről sem. - motyogtam. - Annyit tudok, hogy ő a vadászok parancsnoka és nagyon megváltozott, mióta közéjük tartozik.Élvezi a munkáját. Szégyellem bevallani a saját apámról, de örömöt lel abban, hogy kionthatja azoknak a szerencsétleneknek az életét. - a végén már suttogtam, mintha halkan mondanám, akkor könnyebb lenne megemésztenem. Senkinek sem egyszerű még elviselni sem azt, hogy az apja gyilkos, még akkor is, ha legálisan.
- A gondoskodása kimerül annyiban, hogy hetente egyszer letesz pár dollárt a konyhaasztalra... - motyogtam bosszúsan. - Ha szeretne, akkor a közelemben akarna lenni, tudni akarná, mikor hol vagyok, beszélgetne velem, mint egy igazi, normális apa. Nem hiszem, hogy ebből a viselkedésből bárki azt szűri, hogy szeret.

Ha eddig akár egy cseppnyi kétely is felmerült volna bennem, most mindet elsöpörte valami megállíthatatlan áradata az abszolút bizonyosságnak. Olyan ez, mint mikor gyanús a gyereknek a télapó szakálla, de aztán /végül sikerül le is tépni azt. És egy focista után bomlik minden lány... És egy focista után bomlik minden lány... bomlik minden lány... minden lány...
~ Úgy látszik, mellek nélkül is lehet női megérzése az embernek - azért csak megfeszítettem ösztönösen mellizmaimat, hogy aztán ki kelljen igazítanom magamat ~ Mármint női mellek lélkül is.
Mint egy hatalmas kirakós, úgy álltak össze a képek és a hangok az emlékekből. Minden zavart pillantás, pirulás, lesütött tekintet, visszafogott kuncogás. Nem szokásom, de most valamiért úgy éreztem, muszáj bevetnem Jim haverom visszakérdezős módszerét.
- Minden lány? Te is?
Komoly arccal kezdődik. A kérdés után aztán naná, hogy jött a rámenős vigyor és a szemöldökhúzogatás. Még előre is könyököltem egy kicsit az asztalon, és megtámasztottam az államat, mint a fotómodellek.
Én sem hiszem, hogy Lea sok eséllyel ment volna neki bármelyik ellenfelemnek. Ahogy azt sem, hogy egyáltalán megpróbálná. Azok a melákok meg inkább valami béna csajozós szöveggel próbálták volna lerohanni, nem sisakkal. Az az én kiváltságom volt, hogy össze akarjanak törni a pályán. Hiába, mindig is én voltam a fürge a csapatból. Engem kell hatástalanítani.
- Na jó, de merre jár el, hogy ennyire nem ér rád? Hol szokott vadászni? Vagy csapdázik, azért megy el ennyi ideje?
Felálltam a helyemről, amikor láttam rajta, hogy elszomorodik. Mellé vittem a széket, és megfogtam a kezét.
- Ne aggódj, ha gondoskodik rólad, akkor biztosan szeret.
Próbáltam vígasztalni, mielőtt teljesen elszontyolodott volna.

Emma egy megszállott magazingyűjtő és rendszerint az összes marhaságot beveszi, ami csak le van írva a Glamour lapjaira és ellenállhatatlan vágyat érez az iránt, hogy e magazin által szerzett ismereteit megossza velem is. Nem érdekelt ugyan, de valami azért rám ragadt abból a sok zagyvából. Emma szerint írott törvénybe van foglalva az összes olyan jel, ami arra utal, hogy egy férfinak tetszik egy nő. Az egyik legészrevehetőbb jel, ha a férfi fitogtatja az erejét, megfeszíti az izmait, megmutatva ezzel a nőnek micsoda erővel bír, avagy a nő nála találja meg a védelmet. Marhaságnak tűnik, de valami valóságalapja csak van.
Mikor Clay megvillantotta a bicepszét rögtön az ugrott be, ahogy Emma okoskodó, sokat mondó tekintettel néz rám és elhangzik a jólismert mondat; Na mit mondtam?! Megmondtam Emma, te megmondtad.
- Ez igaz. - vigyorodtam el. - És egy focista után bomlik minden lány, tehát a dolognak nem csak hátulütője van. - mosolyogtam és belekortyoltam a narancslevembe.
- Hát nem hiszem, hogy sok esélyem lenne, ha másokkal szemben kéne futnom, de biztosan lehet élvezni is. Már aki szeret másokat a földbe döngölni egy darab bőrért. - nevetgéltem. Hát körülbelül ennyi értelmét látom a focinak, viszont semmi bajom azzal, akinek ez jelenti a kikapcsolódást.
- Bárcsak tudná. - motyogtam lehajtott fejjel. - Van, hogy haza sem jön és ha otthon van akkor is elmegy mellettem egy köszönéssel és ennyi volt a beszélgetés. Azt mondja azért ilyen elfoglalt, mert valami parancsnok ott, de... már azelőtt sem törődött velem. - egy tincset kisimítottam az arcomból és egyenesen a szemébe néztem. - Néha olyan érzésem van, hogy nem szeret... Sosem szeretett... a saját apám. - keserűen felnevettem és szomorúan csóváltam a fejem.

Szerencsére azért izgalma ellenére hamar oldódott a feszültség benne, legalábbis nekem úgy tűnt. Igaz, eddig nem voltam nagy lélekbúvár, de a nyilvánvaló dolgokat azért észre szoktam venni.
- Akkor egy narancslevet is kérnénk! Köszönöm! - tettem hozzá a rendeléshez, majd újra a lányra koncentráltam. Furcsa volt számomra, hogy ennyire aggódott értem. Legutoljára anyám volt ilyen velem, az meg már nem tegnap volt.
- Tényleg az. Lehet keménykedni a lányoknak - tettem hozzá nevetve, kacsintottam, és pólóm ujját feltűrve megfeszítettem a bicepszemet. Nem vittem túlzásba, csak addig csináltam, amíg veszi a lapot vagy legalább jól meg tudom figyelni a mutatvány hatását.
- Ha úgy vesszük, ez is futás, csak éppen másokkal szemben kell futni. De a sima futás tényleg nem ilyen veszélyes, igazad van - bólintottam egyetértően.
Azt eddig is tudtam, hogy egy órára jártunk, de valamiért olyan természetesen hangzott, ahogy ezt kiemelte. És még mesélni is kezdett, ami miatt határozottan úgy éreztem, hogy szerzett egy kis bátorságot úgy rendesen megszólalni. Mosolyogva hallgattam. Főleg, mikor hangsúlyozta, hogy egyke létére nincs elkényeztetve.
Kissé sajnáltam azért, mikor meghallottam, hogy édesanyja elhagyta őket. Utána aztán olyat mondott, amire csak nagyokat pislogtam volna leginkább. Szerencsére elég lassan fogott most az agyam, és csak akkor kezdtem el agyalni rajta, amikor már ezzel inkább az apja hanyagoló magatartásához passzolt a dolog. Próbáltam lazán válaszolni, hátha benne marad a szájmenésben, és akkor szégyenbe se kerülök, amíg kiderítem, miről is beszélt.
- Hát azért nem olyan nagy ügy a vadászat. Biztos le tudná hamarabb is rendezni a dolgait, hogy nap végére jusson rád is ideje - feleltem együtt érzőn.

Az arcán lévő letörölhetetlen mosoly csak még jobban zavarba hozott, én pedig próbáltam ezt leplezni kisebb-nagyobb sikerrel. Kicsit azért feloldódtam, amikor poénkodva meghajolt és helyet foglalt mellettem.
- Örülök neki. - mondtam egy halvány mosollyal, de belül cigánykerekeket hánytam, amikor kimondta azt a pár szót. - Igen, egy narancslevet elfogadok, köszi. - mondtam neki és a pincérnőnek is, aki közben szorgosan jegyzett, majd elindult vissza a pult mögé.
- Jó kis sport.- kuncogtam rajta, miközben aggódó pillantásokkal illettem a ragtapaszos homlokát. - Azt hiszem maradok a futásnál. Valamivel biztonságosabb. - vigyorodtam el.
Még sosem beszéltem vele ennyit és még sosem ültem hozzá ilyen közel. Órán egy padsorral előrébb ül, mint én, így beszélgetni sem tudunk olyan sokat.
- Igen, még nem nagyon volt rá alkalom, pedig fél éve már ugyanarra az órára járunk. - mosolyogtam. Csak én egy csöppet szégyenlős vagyok, amikor a férfiakról van szó. Máskor nagy a szám, de ha az közelít felém, aki tetszik, akkor bizony behúzom fülem, farkam. - Hát nem is tudom... mire vagy kíváncsi? - kérdeztem vissza. Hirtelen kiürült az agyam és nem jutott eszembe semmi sem magamról. Hogy is hívnak? - Egyke lány vagyok, de egyáltalán nem elkényeztetett. - nem tudom, hogyan és miért, de a szám elkezdett járni és csak járt és járt mindenféle agyi működtetés nélkül. - Nem is lenne rá esély, hogy a szüleim pici lánya legyek, mivel az édesanyám elhagyott minket az apám pedig azokra az eroxerekre vadászik. Nincs ideje rám. - húztam el a szám.

Az annyira nem volt nagy titok eddig sem, hogy érdeklem. Most viszont egyre inkább az lett a gyanúm, hogy tetszem neki. Mondjuk úgy nagyon. Ez tök jó érzés. Elszállni nem fogok tőle, láttam már ilyet, de tényleg kellemes. Kicsit talán vicces is, ahogy zavarba jött, de inkább aranyos.
- Akkor jó, megnyugodtam - feleltem még mindig az előbbi, letörölhetetlen mosollyal.
Gyorsan rávágta, ezért úgy éreztem, szívesen marasztalna. Udvariasan meghajoltam, tréfásan-lovagiasan, mielőtt helyet foglaltam.
- Köszönöm szépen az invitálást! Nagyon szívesen csatlakozom hozzád. Kérsz valamit?
Ha kért valamit, mikor odajött a pincér, egy teával együtt azt is rendeltem. Visszafordultam hozzá, és óvatosan a sebtapaszhoz értem.
- Jó lenne, ha csak baleset lenne. Amilyen az én szerencsém, sportnak választottam, hogy nagydarab fickókkal rohanjunk egymásnak fejjel - válaszolom nevetve.
Ha már ilyen közel voltunk, alaposan megnéztem Leat. Tetőtől talpig, vagy legalábbis, amennyit láttam belőle. Ha tudtam, próbáltam minél közelebb leülni hozzá, hogy az asztal minél kevesebbet takarjon ki belőle.
- Mi még nem nagyon beszélgettünk, jól emlékszem? Mesélsz egy kicsit magadról? - kérdeztem érdeklődve.

Az arcom úgy égett, mintha valaki felgyújtotta volna és, amikor meghallottam a hangját a szívem majd ki ugrott a helyéről. Felnéztem, mert nem voltam biztos benne, hogy engem szólít, de elkezdett felém sétálni és mosolygott.
Próbáltam elfojtani az örömöm és az izgatottságom, így míg belül ugrándoztam és sikítoztam, kívülről csak egy halovány mosolyt villantottam felé.
- Szia. - köszöntem halkan.
Hiába vártam minden egyes véletlen találkozást vele, ilyenkor görcsbe rándult a gyomrom és egy hangyányi pontra zsugorodtam volna. Ugyan, Lea szedd már össze magad! Korholtam le magam, úgy, ahogyan Em tenné, bár ő előbb biztosan jól kiröhögne. Ez a köszönés még tőlem is elég gyér volt.
- Nem, nem zavarsz. - vágtam rá rögtön. Talán túl gyorsan és hevesen, de nem akartam, hogy elmenjen. - Tanulok, vagyis próbálok, de nem nagyon megy. Talán el kéne napolnom. - motyogtam.
Ma már biztosan egy betűt nem tudnék megtanulni. Ha itt marad, ha nem marad itt akkor sem.
- Gyere... - a hangom egy picit megremegett és kapkodó kezekkel szedtem össze az asztalra kiterített könyveket, hogy helyet csináljak neki körülöttem. - Nem csatlakozol hozzám? - kérdeztem mosolyogva önbizalmat színlelve.
Nagyon sokat kellett győzködnöm magam, hogy ezt megkérdezzem. Rettegtem a visszautasítástól.
- Mi történt a fejeddel? - kérdeztem összeráncolt homlokkal és a ragtapaszra néztem. - Focis baleset?

Szédítő volt a reggeli meccs. Nem csak azért, mert kora reggel tartották - nem is értem, sulis csapatnak hogy lehet tanítási időbe szervezni -, hanem mert alaposan összefejeltem az egyik nagydarab sráccal. Még így is fáj a fejem, pedig volt rajtam sisak, ráadásul a rácsnál találkoztunk össze. Lehet, hogy az egyik darabja belógott a rostélyomon, mert valami csúnyán megzúzta a homlokomat. A sebtapasznak nincs sok dolga rajta, kis sebnek látszik. Az ütés viszont kellemetlenre sikerült.
Nem is értem, miért hívjuk footballnak. Egy tojás alakú valamivel a kezünkben rohanunk, hogy jól fellökjük közben egymás. Jó, azért szórakoztató tud lenni, nem mondom. Levezeti a feszültséget.

Meccs után úgy döntöttem, jól eshet egy kávé vagy tea. Meg pár óra üldögélés, amíg elmúlik a kábaságom. Belépve a kávézóba olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Még egyre erősödő verejtékszagot is éreztem, ahogy körbe szimatoltam. Ahogy megláttam az idegesség forrását, az rögtön rákvörös színűre változott. Hirtelen elmosolyodtam, hiszen egyik csoporttársam volt az, Lea.
- Szia! - köszöntem rá egyből, és már léptem is felé.
Folyton olyan volt, mintha szégyellősen menekülne előlem. Vagy tetszem neki, vagy fél tőlem, legalábbis ezt gondoltam. Mivel legjobb tudomásom szerint nem volt tisztában a furcsa és néha elég ijesztő képességeimmel, inkább az előbbire tippeltem.
~ Most nem szaladsz el, remélem!
Már kíváncsi voltam erre a lányra, aki a többi lánnyal szemben nem a menőséget hajkurászta rajtam. Pedig azért valljuk be, elég csinos kis teremtés.
Megláttam, hogy valamin éppen nagyban dolgozhatott, mikor érkeztem.
- Jaj, tanulsz? Nem akartalak zavarni - kértem elnézést tőle mosolyogva, mikor az asztalához értem.

Clay and Lea

Tudom, nem kéne boldognak lennem, hogy a prof nem tudott bejönni órát tartani, mert orvoshoz ment, de végre van egy szabadnapom. Igaz ezt sem tölthetem azzal amivel szeretném, mert lelkiismeretesen a régebben feladott tanulmányokat veszem át, de mégis jobb egy hangulatos kávézóban tenni ezt, mint a sivár, unalmas tanteremben.
- Helló! Egy tejeskávét kérek. - mondtam a pultoslánynak, majd helyet foglaltam az egyik ablak melletti asztalnál.
Lepakoltam a könyveim és elővettem a lap topom is a legjobb cél érdekében. Attól tartottam, hogy Emma beugrik, vagy felhív, esetleg sms-t küld és elmegy a kedvem a tanulástól. Gyakran előfordul, hogy a kisugárzása elvonja a figyelmemet a tanulásról vagy egyéb komolyabb dolgokról és elnapolom a fontosabb dolgokat, amiket nem volna szabad. Inkább vásárolgatok és őrültködök vele, mint a könyvek felett gubbasszak, de az első a kötelesség. Hajj... azért picit reménykedek benne, hogy Em megjelenik. Már most unom.
Az ajtó felől csilingelést hallottam, ami azt jelezte, hogy belépett valaki a kávézóba. Reflexszerűen arra fordítottam a fejem és egy pillanatig elállt a szívverésem, majd irdatlan gyorsasággal elkezdett ide-oda kalapálni. A kis, otthonos kávézóba így délelőtt közepe felé Clay Henderson lépett be teljes valójában. Igyekeztem nem őt bámulni állandóan, de valahogy képtelen voltam levenni róla a szemem. Még így is, pár méter távolságra tőlem láttam benne valami furcsát, amit nem tudtam megmagyarázni, de biztos voltam, hogy ott van. Talán ez teszi még vonzóbbá számomra.
Lesütöttem a szemem, amikor láttam, hogy észreveszi, hogy bámulom és fülig vörösödtem.

Ez után csak még kíváncsibb lett a dolgokra, ami miatt eléggé izgatottá vált. Nem mondhatnám, hogy érdekelte az, hogy vadásznak rá. Hiszen ugyan olyan hangerővel mondta a dolgokat. Csak kérdések és kérdések, amikre természetesen számítottam is, hogy majd felteszi. Közben én próbáltam jelezni neki, hogy kicsit halkabban és, hogy majd odakint. Bár az utcán sem túl biztonságos, de a hangzavar miatt mégis jobb, mint ebben a csendes kis kávézóban. Ha viszont valaki mégis lefülelt minket, a lány nagy bajban lehet. Mi több még jómagam is, hiszen ha a többi tudós fülébe jut, hogy segítem őket. Ki tudja, talán még engem is megölnek. Ezeknek semmi se szent, én a barátaimnak hittem őket. Legalábbis olyan embereknek, akikben megbízhatok. De amit Dr. Fultonnal tettek, aki szintén a "barátjuk" volt, már nem tudom mit gondoljak róluk. Azt mondják szörnyetegeket hoztunk létre, de szerintem ők maguk a szörnyetegek. Ezt követően felálltunk, majd elővettem a pénztálcámat, ahogy ő is.
- Hagyja csak, majd én. - álltam én a cehhet, mégis csak én rángatom el a forrócsokija mellől, ez a legkevesebb. Majd letettem a pénzt az asztala, és elindultunk kifelé a helyről. Ez idő alatt összeszedtem a gondolataimat, hogy meg tudja válaszolni a lány által feltett kérdéseket. Főképp azt gondoltam át, ami a bátyámmal kapcsolatos volt, hisz arra ki kellett találnom valamit.

₪ folyt. Utcák ₪

Ezt követően már pontosan tudta, hogy mire gondolok, aminek azért örültem. Hiszen nem is nagyon lett volna több ötletem a tudtára adni. Legalábbis anélkül, hogy kimondanám, hogy pontosan mi lenne az. De kissé máshogy értelmezte szándékom, azt hitte a pénz miatt szólítottam le. Aminek volt is értelme, hisz azok a zafír tárgyak igen csak sokat érhetnek. Csakhogy nekem a pénz nem számít, gyermekkoromban is meg voltunk azzal a kevéskével is amink volt. Én nem gondolom, hogy kicsit is rosszabb gyermekkorom lett volna, mint bárki más gazdagabb gyereknek. Nekem a családom többet számított, mint azt, hogy aznap épp milyen új játékot kapok. Szóval felnőtt koromra, sem a pénz határozza meg az életem. Persze jó ha van, de nem ezt tartom a legfontosabbnak.
- Nem erről van szó, bizonyára félreértett. Segíteni vagyok itt, tudom, hogy most nagyon nehéz lehet magának, ezen szeretnék könnyíteni. - mondta neki megmagyarázva a dolgokat, de nem tudtam, hogy mennyibe avassam be őt. Megérdemelné, hogy tudja miért történt vele, ami történt. De ha elmondom, hogy részben az én hibámból, talán meg akarná torolni. Ha ő nem is, akkor egy másik áldozat. Szóval inkább titokban tartom, hisz holtan nem tudok rajtuk segíteni. Így viszont kell valami indok, hogy honnan is tudok én ennyit erről.
- A bátyám is hasonlón ment keresztül, de sajnos rajta már nem tudtam segíteni. - mondtam neki szomorú tekintettel, ami az először eszembe jutott, de ami közben ezeket kimondtam, valóban szörnyen éreztem magam. Nem csak mer neki hazudtam, hanem, hogy a bátyámat is belekevertem, de hirtelen nem jutott más az eszembe. Mindegy, reméltem, hogy ezzel majd sikerül meggyőznöm, hogy higgyen nekem és elfogadja segítségem.
- Viszont egy privátabb környezetre lenne szükség ehhez, sok olyan ember van a városban, aki pont az ilyen különleges emberekre pályázik. - mondtam ez már közelebb hajolva hozzá, halkan, hogy még véletlenül se hallja meg senki az ott lévők közül.

Valahogy sejtettem, hogy nem lesz ilyen egyszerű kicsalni őt a tömegből. De amúgy megértem reakcióját, nem volt a legszebb csak így letámadni vele. Hiszen a mai világban már annyi rosszat akaró ember járkál az utcákon. Ami miatt egyre kevésbé bíznak meg az emberek egymásban. Hát igen, az én kis falumban ilyesmi nem volt, Cleverdale-ben szinte mindenki ismert mindenkit. Mindenki tudta, kiben bízhat meg és kitől jobb inkább távol maradni. Csakhogy én már nem ott lakom, már jó ideje nem, szóval ideje lenne valami mással előállni. A probléma csak az, hogy ötletem sincs, hogy mondja el neki mit szeretnék, nélkül, hogy én lennék az aki lebuktatja. Szerencsére a lány nem utasított el teljesen, szerencsére, azért érdekelte mit szeretnék vele megosztani.
- Rendben, örülök Katherine. - ültem le mellé kicsit esetlenül, mosolyogva, és néztem előtte körül, hogy valaki figyel e. Ami magában elég feltűnő volt, de nem igazán tudtam kezelni ezt a helyzetet, bár szeretem a nagy társaságot, sosem voltam túl jó az ismerkedésben. Az meg csak megnehezíti a dolgomat, hogy ő nem egy átlagos lány. Ez után visszafordultam az asztalhoz, ahol a Katherine már elég mogorván nézett vissza rám. Én pedig csak próbáltam összeszedni a mondanivalóm, a legnagyobb diszkrécióval.
- Nos, tudok a köves dolgáról... - kezdtem ezzel a mondanivalóm, amitől csak még furcsábban kezdett rám nézni, ami arra utalt, hogy valahogy máshogy kéne fogalmaznom.
- Tudom, hogy néha a dolgok megváltoznak maga körül. - mondtam kicsit másképp, amiből reméltem már rájön mire célzok.

Csak nézelődtem a pultnak háttal, mint valami bolond. Kaptam pár kacsintó mosolyt visszajelzésül, pár ott lévő lánytól. Aminek minden esetre örültem, de most nem ezért vagyok itt, hogy lányokat szedjek fel. Habár nem is sokban volt részem, a munkám szinte minden időmet felemésztette. Főként a családom halála után, akkor teljesen a munkába temetkeztem, ezzel próbálva elterelni a figyelmem. Aminek meg is volt az eredménye, hiszen tökéletesítettem az Eroxium képletét, csak sajnos máshogy alakultak a dolgok és befejezni már nem tudtam. A nagy elgondolkozásom közepette csak arra kaptam a fejem, hogy valaki szólítgat. "Uram! Uram!" Fordultam vissza a pulthoz, ahol éppen csapos kérdezte, hogy mit szeretnék rendelni.
- Ja igen... egy kávét, két cukorral. - rendeltem valamit, csak, hogy ne legyen olyan feltűnő az ott ücsörgésem. Majd csak újra visszafordulta bámészkodni. Ez után pedig egy lány lépett be a kávézóba, ami önmagában nem is lett volna furcsa. Csak annyit láttam, hogy elég ingerülten próbál elmondani valamit, valakinek. Ezt követően pillantottam meg az első, jobban mondva a második Eroxer jelenséget. A kezében lévő telefon egyszerre csak kék gyémánttá változott, jobban mondva zafírrá. Először csak lesokkoltam a látványtól, aztán gyorsan észbe kapva ugrottam fel helyemről és sétáltam oda az asztalához.
- Jó napot! - léptem oda kissé megilletődötten köszönve. - A nevem Oliver Knight, valószínűleg most teljesen ostobának fogok tűnni, de velem kell jönnie. Tudom, hogy nem is ismerjük egymást, de higgye el nyomós okom van ezt kérni. - mutatkoztam be, majd próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön velem. Tudom, hogy nem ez a legjobb módja, de abban a pillanatban nem jutott más az eszembe. Különben is, még mindig kicsit az előbb látottak hatása alatt volna, ami miatt össze vissza beszéltem. Segíteni akarok neki, amit egy ilyen zsúfolt helyen nem tudok megtenni. Hiszen ki tudja, talán többet ártok vele, ha épp egy vadász is jelen van.

Katherine csináld ezt, Katherine csináld azt… egész nap ez megy. Már kezdem nagyon unni, ráadásul folyamatosan dugdoshatom el a használhatatlanná vált dolgokat. Ahogy telt a nap egyre több és több dolog vált a kezemben zafírrá, pedig már kezdtem örülni, hogy reggel a fogkefém és az evőeszközök is megúszták a végleges átalakulást. Lehet, mások örülnének egy ilyen… nevezzük ezt képességnek, de én nem. Miért nem mehet minden a régi megszokott módon? Miért én? És miért nem mondjuk az idegesítő főnököm? Lehet szaladnom, kéne, és mindent eladni, de inkább bezárom őket a szekrényembe otthon, és úgy teszek, mintha még minden a normális kerékvágásban menne. De be kell majd lassan ismernem, hogy ez már egyáltalán nem normális, és valamihez tényleg kezdenem kéne ezzel az egész dologgal. A munkaidőm lejártával a táskámba tettem az egyik nagy méretű mappát. Nem vár otthon senki sem, vagyis teljes nyugalommal folytathatom majd a munkámat, és a főnököm sem akar majd velem ordibálni, ha esetleg késnék a határidős melóval, hisz így egészen biztos, hogy hamar elkészülök, de először is kell egy kávé, így hazafelé menet beugrottam egy útba eső kis kávézóba.
- Nem, anya, nem tudok haza menni hétvégére. - Ismételtem meg már vagy ezredjére ezt az egy mondatot, de csak nem képes felfogni, hogy dolgoznom kell. Eltartottam a fülemtől a telefont, míg a pulthoz sétáltam és rendeltem egy hatalmas adag forró csokit. Igen, ennyit a kávés elhatározásomról, majd leültem az egyik asztalhoz, és újra a fülemhez tartottam a telefont. Kezdtem dühös lenni.
- Nem, akkor sem megyek haza! - szólaltam meg kissé ingerültebben, de a választ már nem hallhattam meg, ugyan is a telefonom új színt vett fel. Kék lett, és üveges tapintású... vagyis zafír. Már megint egy újabb tárgy, ami majd bekerül a szekrényembe. Szuper! Tényleg be kell majd szereznem valami kesztyűt.

Csak az járt a fejemben, hogy mennyire elszúrtuk ezt az egészet. Egy olyan dologból, ami elvileg az emberiség javára vállt volna. Egy több százakat megfertőző vírust szabadítottunk a világra. Annyira lelkesen vágtam bele a kutatásnak. Annyira jó volt elszabadulni a gyárból és valami nagyobb, hasznosabb dologba belevágni. De igazából mindenkinek csak szenvedést okoztam vele. Hiszen otthagytam családomat is, akikre emiatt szörnyű vég várt. Még bátyámat is elvesztettem, aki habár él, hallani sem akar felőlem. Mindegy, most arra kell koncentrálnom, hogy megtaláljam a fertőzött embereket, még a vadászok előtt. Nem nekik kellene bűnhődniük a mi hibánk miatt, hisz bűnhődtek ők már eleget azzal, hogy vegyi anyag jutott a szervezetükbe. Rengeteg embernek tettük tönkre az életét trehányságunk miatt, ami miatt vállalom a felelősséget. Legalább én, ha már a többiek inkább a saját bőrüket mentik. Nem engedhetem, hogy több embernek bántódása essen, segíteni fogok nekik megbírkozni erejükkel, és elrejtőzni a rájuk vadászók elől. Igazából azt sem tudom mit csinálok, hogy hogyan és mi váltotta ki ezt az emberi szervezetből. Nem értem, hogy hozhatott létre az az instabil szer ilyen mutációt. De valamiért csodálatos dolognak tartom, hiszen mondhatni feljebb léptek az evolúciós mércén, egy új fajként. Ami mint tudós mondhatom, hogy hatalmas dolog. Még nem tudom, hogyan fogok segíteni az erejük kontrollálásában, de hallgatok az eszemre, ahogy mindig is tettem.
Arra gondoltam beülök egy kávéra és szemügyre veszem az éppen arra járó embereket. Nem tehetek mást, csak várni, hogy használják képességüket, hiszen az Eroxium nem okozott külső elváltozást az emberi testükben.

Kávézó