Naomi Prize

Kiskoromban nem voltam a legszebb kislány. Szemüveges voltam és fogszabályzós. Állandóan kinevettek. A gimnáziumban viszont elég szépen kikupálódtam, eldobtam a szemüveget, a fogaim helyrejöttek, és a világ szépnek látott. Csak éppen Én nem álltam az önbizalmam csúcsán. Aztán a testem nőiesedett, és egyre több figyelmet kaptam , lassan helyreállt bennem valami, ami miatt egészen addig gyengének számítottam. Ahol eltörtél ott leszel erős , mint mondják.
Belül dúlnak bennem a legnagyobb viharok. Szeszélyes vagyok, és könnyen felkapom a vizet apróságokon is, de ha hibázok, azt elismerem, legalábbis egy idő után, amikor már lehiggadtam. A sok hangulatváltozás nem tesz nekem jót, hiszen akkor vannak látomásaim amikor a leginkább érzékeny vagyok.
Az emberekkel szemben elég bizalmatlan vagyok, hiszen az édesapám 10 éves koromban elhagyott, és most meg a képességem miatt üldöznek, nem egyszer próbáltak már megölni emiatt. Zárkózott lettem és nehezen nyílok meg bárkinek, nem akarom, hogy kiismerjenek, mert eddig bárkit megszerettem azt el is veszítettem.

Látok… dolgokat. Rossz és jó dolgokat. A jövőt, szinte bármikor tudom észlelni, a múltat csak akkor, ha akarom.
Ezek a látomasok, ki tudnak borítani. Felpörög a pulzusom, alig kapok levegőt, lefagyok, és a jelent nem is érzékelem. Hosszú másodperceken át.
A legijesztődd az egészben, hogy ilyenkor hátrafordul a szemem és csak a fehér részét lehet kifelé látni, emiatt nagyon sokan megijednek.
Kicsit olyan mint a szívroham, csak az agyamban. Egy kicsit lüktet, jön egy nyilaló fájdalom és már benne is vagyok a ködben. A jövő képlékeny mint mondják, és én az összeset látom. Az összes verziót. Az első látomás volt a legrosszabb. Egy órán át hevertem a szobámban a padlón, és mindent láttam. Rohadt fárasztó tud ám lenni.

Először fájt, konkrétan fájt. Az egész testem zsibbadt, hányingerem volt és zsongott a fejem. Hangokat hallottam. Mindenhonnan. Aztán azt hittem, hogy elájultam és csönd lett.
A fehér köd úgy úszott felém, hogy megijedtem tőle. Azt hittem meghaltam.
Aztán mintha több száz, több ezer tv-t felkapcsoltak volna a távolban hangokat és villogást láttam. Színeket. Alakok voltak, jelek, emberek. Halál, élet, az időjárás, de főleg döntések, és események.
Annyi minden befolyásolja a jövőt és én az összes lehetőséget láttam. Egy órán át nem tudtam kijönni onnan , mert annyira pánikoltam, és annyira szétestem. Amikor belenyugodtam, hogy meghaltam akkor ébredtem fel. Kint már besötétedett , én meg a padlón feküdtem. Elharaptam a nyelvemet amikor elestem. Azt hittem, csak álmodtam vagy valami, de másodjára már nehéz volt, ezt bemagyarázni magamat. Utána már észleltem az előjeleit. Felkészültem rá. Mostanra meg olyan mint egy régi barát.
A múlt észlelése egyszerűbb. Abból egyféle van, már nem befolyásolható. Legalább tudom irányítani, hogy azt mikor akarom érzékelni. A múlthoz nyugalom kell, türelem és sokszor érintés. A múlt csendes, zsibbasztó, és homályosabb, de számomra tisztán látható, még akkor is ha az illető nem emlékszik rá. Én tudni fogok mindent. Hogy mit tett... mit gondolt... én vagyok a miértekre a válasz, én láthatom a választ.
Mondhatni én a szerencsésebbek közé tartozom hiszen 1. Túléltem, 2. Az én képességem nem olyan feltűnő, kezelhető... majdnem teljesen és nem járt semmilyen elváltozással. Csak simán a részemmé vált, természetessé és elfogadhatóvá. Sokan lettek öngyilkosok a képességük miatt, mert annyira kikészítette őket... nem fért össze a testükkel.

Neved.: Kata
Korod?.: 17
Mióta vagy az frpg világában?.: régóta
Multik?.: nincs