Lea Westwick

Lea kívülről és belülről sem mondható egy átlagos nőnek. Gesztenyebarna, hosszú fürtjeit különféle formázások nélkül hagyja a vállára omlani és sminkként is a természetességre törekedik. Leheletnyi arcpírt és egy kevés fekete szemhéjfestéket szokott használni, semmi erősebbet, feltűnőbbet, hiszen mosolygós, szív alakú arcával és formás alakjával így is minden tekintet az övé. És ezt nem is bánja. Imád a középpontban lenni és jól is kezeli a hírnevet. Lételeme a vidámság és az ökörködés. Néha tud komoly is lenni, de általában nem bírja visszafogni a természetét, miszerint ő egy komoly nőbe bújt őrült leányzó. Mindenkivel kedves és mosolygós, de jó emberismerő és tudja kivel nem szabad társulni és azokkal gyakran goromba. Jaj annak, aki megbántja, vagy valami rosszat tesz vele, mert az tízszeresét kapja vissza. Veszélyesen bosszúálló és olyan jól játszik a lapokkal, hogy mindig kegyetlenül el tud bánni azzal, aki ellene tett. Szorgalmas, jeles tanuló a főiskolában. Népszerű a tanárok és a diákok körében is. Sok barátja van, de csak egyben bízik meg feltétlenül és őérte, csakúgy, mint egyetlen rokonáért, az édesapjáért is öl.
Ha szeret valakit, akkor nagyon szeret, de nehezen lehet a bizalmába férkőzni, viszont, aki megmássza a szívéhez vezető égig érő falat, annak aranyélete lesz... Egészen, addig, amíg nem tesz valamit, amiért Lea elveszti a bizalmát. Akkor vége, nincs második esély és az olyan helyzetek, amelyekben a szerettei teszik a padlóra, sokáig ott is marad, nehezen áll talpra.

Emberke lévén semmi.

Nem régen költöztem a városba az édesapámmal, aki egy furcsa állásajánlat miatt vágyott ide nagyon. Nem tetszett ez az egész, elleneztem, de nem volt jogom beleszólni az ügybe, mert apu konok, önfejű és mostanában nem azok az idők járnak, amikor nagyon is odafigyelne arra, hogy mire vágyik a lánya. Nehéz szívvel váltam el a szülővárosomtól, Los Angelestől. Az egész életem ott kezdődött és most, hogy ide kellett jönnöm, úgy érzem, hogy valami megváltozott és nem jó irányba. Hiába vagyok nagykorú, még főiskolára járok, nem tudok különköltözni aputól, na meg nem is akarom magára hagyni, hiába bánik velem olyan hidegen mostanában. Tudom az okát, nem róhatom fel neki mindig. Nem változna semmi.
Az édesanyám elhagyott minket pár hónappal ezelőtt és emiatt borult ki apu. Nem viselkedett kicsapongóan, botrányosan, ahogyan az ilyen helyzetekben szokás. Semmi cigi, drog, éjszakázás nem volt, de akkor legalább élet lett volna a szemében. A saját házában úgy élt, mint egy remete. Csak, akkor jött ki a sötét szobájából, ha dolgozni ment, alig evett és a napi kommunikációnk annyiból állt, hogy futólag odaköszönt nekem és el is viharzott. Ijesztő volt, de tudtam, hogy kell neki egy kis idő. Na de mennyi?!
Nem sokkal később kapta meg az állást, mint vadász ebben a fertőzött városban és emiatt kellett idejönnünk. A vírus a mi életünkre is pozitív hatással volt, természetesen csak anyagilag, hiszen apu több, mint az ötszörösét kereste meg itt, mint a régi munkahelyén, viszont normális ember, aki nem bolondult bele ebbe az állásba, az nagyon is ellenezte a dolgot. Én nyíltan szembeszálltam vele, de az apámat teljesen hidegen hagyta a kérésem. Ő nagyon is élvezi azt a munkát, amit én undorítónak tartok, hiszen valljuk be, hogy ártatlan lényeket - mert miért is tehetnek azok az emberek, arról, hogy az okos, intelligens tudósok megfertőzték őket?! - gyilkolnak. Hol itt az igazság?! Viszont az apám most már felszabadultabb, vidám, de munkamániás és nem sokkal többet beszél velem, mint ezelőtt.
Ennek a nagy káosznak a közepén is számíthatok a legjobb barátnőmre, aki a kérésemre elköltözött velünk Malibu-ba és együtt járunk főiskolára és... hát mindenhova. Biztató szavakkal traktál, amikor kivagyok az apám miatt és állandóan ontja a hülyeségeit. Esküszöm, megnyugtat a tény, hogy létezik a földön egy rokonlelkem, aki majdnem annyira idióta, mint én. Vele szoktam követni a mostani kiszemeltemet is Clay-t, akivel szintén egy suliba járunk, sőt közös a közgazdaságtan óránk is.  Tud a létezésemről, de eddig nem beszéltünk többet néhány mondatnál, mint "Van egy tollad kölcsönbe?" "Meg tudnád mutatni a jegyzeted? Lemaradtam." vagy a legjobb "Milyen szörnyű az idő!". A legcikisebbeket inkább nem vetem papírra, nehogy nyoma maradjon. Hannah, a legjobb barátnőm így is nagyokat szakad, amikor elmesélem neki a párszavas kommunikációimat a helyes fiúval, de egyszerűen nem jut értelmesebb dolog az eszembe, amikor vidám szemekkel, féloldalasan rám mosolyog, mintha nem nézne tök hülyének és - nem akarom téves elméletekbe ringatni magam, de hát na -, mintha tetszenék neki. Hannah állandóan cukkol, hogy hívjam meg egy italra vagy ilyesmi, de konokul mindig csak azt válaszolom rá, hogy "az a férfi dolga". Clay nagyon aranyos és kedves mindenkivel, de mintha égig érő falat épített volna maga köré, mintha titkot rejtegetni a fal mögött. Titokzatos és ez egy kicsit ijesztő is, viszont kihívás és Lea Westwick volna a nevem, ha nem ugornék neki rögtön egy ilyen kihívásnak?! Egyértelműen nem. Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy talán elkapta ő is a vírust, mert szokott olyan jelet mutatni, de aztán jó ideig semmi. És felmerül bennem a kérdés, hogy vajon iskolába járna, mutatkozna emberek között, ha fertőzött lenne? Hisz tudná, hogy rengeteg a vadász és sok ember van, aki mindnek a halálát akarja. Nem, Clay nem olyan lény. Nem lehet...

Neved: Klaudia
Korod?: 17
Mióta vagy az frpg világában?: Több, mint fél éve
Multik?: -