The Pulse bar

Amikor elindultam kifelé a bárból, egy kicsit elvesztettem az egyensúlyom. Ezért az ajtó melletti falnak támaszkodtam, hogy kicsit összeszedjem magam. Az italok miatt nem tudtam józanul gondolkodni. De amúgy ez volt a célom vele, hisz ahányszor csak józan vagyok és jár az agyam, igazából csak saját magam kínzom. Tisztába vagyok vele, hogy nem tehettem semmit és nem az én hibám volt. De mégis azt érzem, hogy nem tettem meg eleget, hogy megvédjem őket. Az én dolgom lett volna és elbuktam. Közben a hátam mögött hallottam, hogy Simon azt kéri ne rendezzek jelenetet. Amit mellesleg nem nagyon értettem, hisz sosem volt egy rend szerető ember. A suliban is gyakran okoztuk mi ketten az összetűzéseket, csak úgy heccből. Egy ilyen bárba miért zavarja ennyire, főleg ilyen indokok után? Engem egyáltalán nem érdekelt a dolog, max ebből is kitiltanak, mint már jó párból. Kit érdekel... örüljenek, hogy nem szabadítottam rájuk a cikázó villámaimat....bizz..bizz. Ez a gondolat után, már megfordulva nevettem el magam. Így valahogy minden mulatságosabbnak tűnik, még az is ami józanul egyáltalán nem az. Lehet nem jó dolog, hogy az italba menekülök bánatom elől. De úgy érzem nincs más választásom, hiszen a következő a halál lenne. Amit egy ideig még el kéne kerülnöm, már csak a bosszúm érdekében is.
Ezt követően felnéztem Simonra, még mindig kacarászva, aki viszont elég komoly tekintettel nézett rám. Ami után azt mondta, hogy beszélni akar velem négyszemközt, szintén elég komolyan.
- Rendben. - mondtam neki és a segítségével felálltam és kisétáltunk a bárból. Majd csak a sikátor felé sétáltam, ha négyszemközt akar velem beszélni, úgy gondoltam ez alkalmas hely lesz erre. Nem tudom mi lehet az a komoly dolog, amit mások előtt ne lehetne megbeszélni, de kíváncsian várom...

ϟ Sikátor ϟ

Bólintok, amikor megköszöni, hogy hozzáiratom az én számlámhoz az italát. Nem tesz semmit. Több pénzem van, mint amit valaha is el tudnék költeni. A szüleim halála után a vállalataikat is rám hagyták. Igaz ezek irányítását nem személyesen végzem, feleslegesnek tartottam átalakítani egy jól működő cég szervezetét. Maradjon csak meg a vezetés, a megbeszélésekre azért néha benézek, képben vagyok a cégek dolgaival kapcsolatban.
Gondoltam megkérdezem mi az oka annak, hogy Will ilyen rosszul érzi magát, nem kellett volna. Legalábbis nem itt. Láthattad volna, hogy túl sokat ivott ehhez! A reakcióján meglepetten vonom fel a szemöldökömet. Felállt és elég hangosan kezdett el beszélni, ahhoz, hogy mindenki minket bámuljon a teremben. Általában nem feszélyez, hogy ha a középpontban vagyok, de Will most tényleg rossz passzban van.
- Nem tudtam, hogy .... - mondom óvatosan, miközben beletúrok a hajamba. Nem akarom kimondani, hogy elvesztette a családját. Amikor a férfi elindul ki a bárból, előhúzok a zsebemből harminc dollárt és levágom a pultra az italokra és a törött pohárra, majd Will után megyek.
- Hééé! Ne csinálj jelenetet. - súgom oda neki. Nem is a bámészkodó nép érdekel, sokkal inkább az, amit nem rég megtudtam. Vadásznak ránk. És ha Will családja is az ivóvíztől halt meg, ő pedig nem, talán neki is lett valami képessége. Én barom meg hozzáértem...
- Will... beszélnünk kéne, négyszemközt. - remélem van olyan állapotban, hogy (ennél) nagyobb feltűnés nélkül távozzunk. Úgy érzem meg kell osztanom vele azokat az információkat, amik a tudomásomra jutottak.

Nos megjegyzéséből miszerint "legalább megismertét". Arra gondoltam érzékelte, hogy nem vagyok most épp dumálgatós hangulatban. De őt ismerve, nem az a fajta, aki csak úgy feladja és elsétál. Tudtam, hogy ezt nem úszom meg ilyen könnyen. Aztán az ő számlájához íratta az italom, amire ránéztem.
- Köszönöm. - köszöntem meg neki. Hisz nem mondhatnám, hogy most jól állok anyagilag. A történtek után, alig jártam be a munkahelyemre. Ami miatt már az elbocsájtásomat fontolgatják. De tudod mit... csesszék meg! Szerettem a munkám, de képtelen vagyok most más ügyeire koncentrálni. Elég nekem a magam baja, nem kell nekem másoké is.
Ezt követően feltette a kérdést, amire bár semmi kedvem nem volt válaszolni, tudtam, hogy meg fogja kérdezni. Erre lehúztam a harmadik pohár whisky-t is, ami ma már nem az első három volt. Majd csak sóhajtottam egyet. Ez után kissé kótyagos fejjel néztem rá, majd bele is kezdtem.
- Én? Nem vagyok valami jó formában?  Teljesen jól vagyok... semmi bajom. - mondtam már felállva a székről, eléggé ittas hangon.
- Hiszen csak nem maradt már senkim, mi bajom lenne? - ekkor már kicsit felemeltem a hangom, amire már az egész bár engem nézett. Utána csak újra lehúztam üres poharam, majd mivel nem volt benne semmi csak ledobtam a földre és elindultam kifelé a bárból. Egyáltalán nem érdekelt, hogy ki néz, vagy mit gondol rólam. A sajnálatukból meg végképp nem kértem. Eleget hallgattam a részvétnyilvánítást a temetésükön. Kurvára elegem volt már az egészből...

Emlékszem a régi Williamre. Oh, nagyon is jól emlékszem. Mindig minden buliban benne volt, sőt nem csak benne de egyenesen a közepében állt. Mi ketten voltunk a központban és a központnak stabilnak kellett maradnia. Az is volt, de aztán befejeztük az egyetemet. Egy darabig még tartottuk egymással a kapcsolatot, de ahogy lenni szokott, egyre kevesebbszer érdeklődtünk a másik hogyléte felől, míg egyszer csak megszakadt a kapcsolat. Nem is tudom már hány éve, hogy semmit sem tudok róla. Az azonban még nekem is feltűnt, hogy az a férfi, aki itt ül mellettem nem a régi Will. Valahol mélyen, eldugva talán ott van benne, de most nem ő az. Láthatóan nyomja valami a lelkét.
- Megismertél! Már ez is haladás! - finoman megveregetem a vállát, de csak miután letette a poharat, nem akarom, hogy félrenyeljen. - Csapos! Én állom a számlát! - jelzem a szolgálatkész úriembernek, hogy William italát is az én kontómra írja.
- Mesélj, mi van veled! Úgy látom nem vagy túl jó formában. - jó lenne megtudni, miért ilyen most. Elgondolkodok azon, hogy mi történhetett vele és milliónyi lehetőség dugja fel ocsmány fejét. Az ember nem lesz csak úgy a társaság középpontjából a bár sarkában magányosan iszogató, összetört lélek. Szerezhetnék neki nőt. Náááá... tud ő szerezni magának, ha akar. Poharamat számhoz emelve nagyot kortyolok az italomhoz. Egész jó, rosszabbra számítottam. Fejemet Will felé fordítva várom, hogy rákezdjen a történetére, vagy legalább némi morzsát szórjon nekem.

Amíg a whisky-mre vártam újra elkezdtem vissza emlékezni a kis Zoey-ra és a Loran-nel együtt töltött időkre. De min is agyalnék, hisz folyton ők járnak a fejemben. Azon, hogy képtelen voltam megóvni őket. Ezek a gondolatok pedig csak fokozták elkeseredésem. Ez után meghozták a whisky-met amit hamar le is döntöttem. Ez az egyetlen gyógymód erre... Mondhatom azt, hogy a pia tartott életben eddig. Az az oka, amiért még nem követtem őket.
Miután lehúztam rögtön kértem is a következőt, jelezve, hogy kicsit gyorsabban. Ezt követően a nevemet hallottam, mintha valaki nekem szólt volna. De igazság szerint csöppet sem érdekelt. Nem volt kedvem senkivel beszélgetni. Csak egyedül szerettem volna maradni, és leinni magam. Mint szinte majdnem minden nap, a történtek óta. Aztán valaki lehuppant a mellettem lévő székre, ami már felkeltette figyelmem. A régi cimborám Simon volt még az egyetemről. Más körülmények között biztosan örültem volna, hogy újra láthatom őt. Hiszen sok marhaságot csináltunk együtt akkoriban. De sajnos, nem a legjobbkor bukkant fel.
- Helló Simon! - köszöntem eléggé kedvtelen hangon. Semmit nem változott az egyetem óta. Belépőjéből ítélve pedig még annyit se. Ez után meghozta a csapos a következő pohár whisky-met amit ugyancsak lehúztam.

A vírus terjedése óta igen óvatos vagyok, ha nem muszáj nem barátkozom idegenekkel, kivéve ha az idegen nőnemű és nagyon csinos. Ezen okból felindulva léptem be a "The Pulse bar" nevezetű helyre. Gondoltam akad egy fiatal lány, akinek szüksége van egy vállra, amin kisírhatja magát, nem minden hátsó szándék nélkül természetesen. Én meghallgatom, ő meg... nos mondjuk úgy, hogy kölcsönösen kielégítjük egymás vágyait. Nem kezelem őket tárgyként, de az ilyen időkben ki kell használnom minden kínálkozó lehetőséget. Ki tudja, holnap talán már én is halott ember leszek.
Rögtön kiszúrtam egy magányosan ücsörgő szép arcú, hosszú barna hajú lányt. Elindulok a bárpult felé, hogy küldhessek neki valami koktélt, de ekkor valaki más is a szemem ügyébe kerül. Egy ismerős arc.
- Will? - szólítom meg közelebb lépve a férfit, rég láttam ugyan, de nem sokat változott. Vigyorogni kezdek. - Öregem, de rég láttalak! - le is vágódok mellé egy üres bárszékre. Amikor a pincér közelebb jön, rendelek magamnak egy dupla whiskey-t jéggel.
- Ez aztán a meglepetés, csajozni indultam, erre téged talállak. - beszélgetést kezdeményezek. Meglep, hogy a városban van, azt gondoltam New Yorkban maradt valami flancos munkahelyen.

Már egy hónap telt a a történtek óta, de még mindig nem tudtam meg többet a dolgokról. Még mindig nem tudom miért nem haltam én is meg ott, amíg a családomnak meg kellett. Még az sem lett volna olyan rossz, mint amit hiányuk miatt kell átélnem. Nem tudom mi tévő legyek, egyedül vagyok, már nem maradt senkim. Csak az éltet még, hogy elkapjam a felelőst, hogy megbosszuljam veszteségem. Eddig azonban csak annyiban vagyok biztos, hogy a víz miatt volt. A vízben volt valami ami, miatt én mondhatni mágnesként vonzom az elektromosságot, ők pedig meghaltak. Nem, tudom mi az oka ennek a hülyeségnek... de nem is érdekel. Nekem ilyesmire nincs szükségem, nem kérek abból semmit, ami miatt egyedül maradtam... ezen a mihaszna világon.
Az utcán sétálva, úgy gondoltam, hogy benézek az egyik bárba. Mostanság ugyanis sokszor látogatom az ilyesféle helyeket. Ugyanis az ital valamelyest enyhít fájdalmamon.
-Csapos, egy whisky-t! - mondtam neki, majd csak leültem a pulthoz és vártam az italom a pultot bámulva.

Bar