Emily Torres

Külsőmet tekintve elég ha rám vetsz egy icipici pillantást. Maga vagyok a bűbáj, akiről nem tudod levenni a két szép szemed. Ellenállhatatlan zöld szemeim vannak, s a hajam pedig vöröses árnyalatú, ami még tökéletesebbé teszi az egész megjelenésemet. Ezt már azt hiszem semmi sem tudja felülmúlni, talán csak a mosolyom. Törékeny alkatomhoz pedig nagyon passzol az aprócska termetem. Kicsi a bors, de erős... Ugye-ugye?!

Külvilág felé egy barátságos, életvidám és mosolygós lánynak tűnök, viszont az igazság kicsit távol áll ettől.
Zárkózott és visszahúzódó személy vagyok. Nem voltam nagyszájú sosem, viszont mindig kiálltam az igazamért, és azokért is, akik megérdemelték, és mert igazuk volt. Utálom a hazugságot, ha már én is őszinte vagyok valakivel, akkor legyen benne annyi emberség, hogy ő is az lesz. Nagyon makacs nőszemély vagyok, akit ne is próbálj lebeszélni semmiről, mert zsákutcában találod magad. Van egy titkom, ami nem más, mint a képességem. A képességem persze, inkább egy átok, amitől legjobb lenne, ha megszabadulhatnék. Belülről felemészt az egész, nagyon nyomasztó és őrjítő érzés, amit leginkább kitörölnék, ha lehetne.

Mások halálát látni, és tudni, hogy hogyan és mikor fog az egész megtörténni?! Ez minden csak nem képesség, leginkább egy átok, ami irányíthatatlan, és képtelenség ellene tenni bármit is.
A látomásaim először csak rövid, villanásszerű képekben jelennek meg, ezután kezdődnek a kicsit hosszabb idejűek. Majd végül a valóságban lejátszódott az az egész.
Felemészt, őrületbe kerget, lelkileg összetör. Így jellemezném ezt.

''Az egész furcsa volt. Egy utcát láttam, mely egyáltalán nem volt szemet gyönyörködtető, s biztonságos sem. Mindenki csak átsuhant az utcában, senki nem állt meg egy pillanatra sem, csak a barátnőmet láttam, ahogy ott sétál. Aztán másodpercek múltán valaki, egy fekete ruhás fickó hirtelen előkap egy fegyvert, és csak lövöldöz féktelenül. A következő pillanatban  barátnőm a földön feküdt, csupa véresen. Próbált segítségért kiabálni, de nem tudott már...''

- Mi volt ez? - riadva ébredtem fel az álmomból, már-már vért izzadva. Pedig nem is álom volt, sokkal inkább csak látomás, hiszen ébren voltam, csak láttam valamit, amit még sohasem.
Az egész furcsa és rémisztő volt. Láttam, ahogyan egy régi barátnőm meghal, és mindez olyan volt, mintha a filmvásznon néznék egy ijesztő filmet.
Mozdulatlanul ültem az ágyban, és csak remegett a az egész testem. A telefonhoz nyúltam, de leesett a kezemből, mert valahogy azt éreztem, hogy ez valami vicc, vagy egyszerűen csak egy ritka rossz álom.
Csak az üzenetrögzítő kapcsolt be, és ez csak rátett egy jó nagy lapáttal, de valahogy azt gondoltam, biztos még alszik, mert szokása volt a délig tartó szundikálás.
Eltelt jó néhány órácska, és eddig is feszült volt a hangulatom, de ezután meg még emelkedett az adrenalinszintem is. Most már tényleg nagyon nagy volt az aggodalmam, így újra meg újra hívogattam őt, de semmi. Nemcsak, hogy az ideg tépett szét, hanem eszembe jutott az a látomásféleség.
Aztán megcsörrent a telefon... Egy kisírt hang szólt bele, aki a barátnőm édesanyja volt, de nehezen ismertem fel a hangját.
- A kislányom... - semmi egyebet nem tudott kimondani, de a testem libabőrré vált, és nem tudtam én sem mit mondani, csak hallgattuk egymás sírását.
Megtörtént. Mégis miért? Hogyan láthattam végig az egészet? Ezek az apró kis kérdések mozogtak az agyamban...
Ekkor jöttem rá, hogy mi volt ez, és összeállt a kép. A víz az oka, ami szennyezett volt. Megváltoztatott, és valami erőt adott, mégpedig látomásaim vannak, amelyeknek sosincs jó vége. Másokat meghalni látni, és tudni, hogy az egész mikor is fog megtörténni. Ez nem áldás, ez annál sokkal-sokkal rosszabb.    

Neved.: Erika
Korod?.: 22
Mióta vagy az frpg világában?.: lassan 1 év
Multik?.: nincs