Clay Henderson

Egy jó kedélyű, illedelmes srác volnék. Kortársaimhoz hasonlóan szeretek hülyéskedni, szórakozni. Az otromba tréfák viszont valamiért nem állnak közel hozzám. Igaz, hogy a népszerűséggel nincs gondom, mégse bántom a képregényt olvasó kockafejeket. Igazából ők elvannak egymással, én meg megvagyok a saját köreimben. Elég határozott vagyok hozzá, hogy ne is próbáljanak a szokásos csorda módszerekkel olyasmibe belevinni, amihez nem fűlik a fogam.
Szeretem, ha terv szerint mennek a dolgok. Általában nincs szükségem bonyolult stratégiák kigondolására. Elég jól kijövök az emberekkel, az agyam jól működik, és legtöbbször a szerencse is kisegít. Vannak is, akik irigyelnek. Mivel azonban nem szólok le másokat, emiatt még nem szereztem ellenséget.
Na azért én sem vagyok ám Terézanya. Vagy Terézapa. Ahogy mindenki más, én is a saját életemet építgetem. Ezt pedig nyugodtan és békében a legkönnyebb.
Nehéz is kihozni a sodromból. Ha egyszer valakinek mégis sikerül felbosszantania, akkor ott kő kövön nem marad. Ilyen lehet felpiszkálni az alvó oroszlánt, vagy rossz időben táncikálni egy szunnyadó vulkán tetején...

Én vagyok a vírus. Vagy legalábbis részben. Ez egészen kényelmes lenne, hiszen a húsom alkalmazkodik, amikor csak kell. Mindenre képes vagyok, amire csak képes lehet egy korombéli, aktívan sportoló ifjú férfi. Talán még egy kicsivel többre is. Csak ez a fránya mardosó éhség ne volna! Nem mindig jön, csak ha a szükség úgy hozza. Vágyom a húsra. Vágyom a benne rejlő, évszázadok és egy hosszabb/rövidebb élet alatt szöveteibe gyűjtött tudást. A hústól erőre kapok és tanulok belőle. Ahogy saját húsom is. Ha az ösztön nem lenne elég a táplálkozásra, még a hatalom is csábít.
Testem olyan, akár egy hatalmas kaptár. Pontosan tudom, mely sejtem mit tesz és mit érez. Nem is pontos ez így. Nem tudom, sokkal inkább érzem. Úgy is viselkednek, mint egy rajnyi méh. Mindenki tudja a dolgát, és begyűjtik, ami kell.
Furcsa tán, amit mondok? Nem érted, miről beszélek? Majd kitisztul a kép, ha meghallgatod történetem.

Valami ilyesmit turbóztak fel a propagandák, hogy aztán kialakuljon belőle az "amerikai álom". Figyeld csak! Átlagosnak mondható, de leginkább kiegyensúlyozott és boldog gyerekkorom volt. Felső középosztálybeli családba születtem, ahol odaadó, kellemes modorú szülők neveltek.
Nem, nem én vagyok a meséből a csodafiú, aki a tudományok doktora lett kisiskolásként. Zseni az tudtommal nem vagyok, de megvolt mindig is a magamhoz való eszem és kellően szorgalmas is voltam. Mentek a sportok, és kedveltem is őket. Így aztán egyenes út vezetett a környék legjobb üzleti gimijébe.
Most leszámítva az igazán kocka strébereket az egyik legjobb tanuló vagyok, másodéves korom óta pedig én vagyok a focicsapat kapitánya is. Ráadásul úgy tűnik, az egyetemre is sima ügy lesz bekerülni, ha végeztem a közgáz képzéssel.

Na persze, egy fenéket!

Nem emlékszem pontosan, hol születtem, de emlékszem a pillanatra. Régebben nem emlékeztem, mára viszont egészen kitisztultak a régi képek. Anyám sírt. Mióta többet kiderítettem az akkori dolgokról, már nem tudom biztosan, örömében vagy bánatában tette. Nem is olyan fontos már. Meghalt, mikor még kis tini voltam.
Egy szép, fehér helyen laktunk. Mindig jártak hozzánk szép, fehér ruhába öltözött bácsik és nénik jártak meglátogatni. Néha hoztak injekciót vagy furcsa gyógyszereket. Volt, amelyik játszott is velem, legalábbis azt hittem. Voltak jegyzeteik is. Részben azokból tanultam meg olvasni. De taníttak is mindenfélére. Nyelvekre, számítógép használatára, sportokra. Közben és utána is volt mindig valaki a közelben, aki jegyzetelt. Rólam írtak, hogy haladok.
Nem haladtam elég gyorsan. Én így hittem. Később rájöttem, hogy csak nekik nem volt elég gyors, kivételesen gyors a tanulásom. Valami hihetetlent, valami emberfelettit vártak talán.
Kiraktak minket a kutatóintézetből, és vége lett a jó világnak. Nem volt több ingyen koszt, kvártély, se játékok és ajándék magántanárok.

Anyám rengeteg munkát elvállalt, hogy iskolába járhassak, legyen mit ennünk és hol laknunk. Nappal krumplit sütött, este férfiakkal barátkozott, akik pénzt adtak neki. A legtöbb barátságos volt vele, de néhány nem. Az egyik meg nagyon nem.
Megütötte. Ő visszaütött, és megpróbálta kikergetni. Újabb pofon, és újabb, és újabb. A falnak esett, majd a földre. Elé ugrottam, hogy megvédjem. Először még nagyon bátor voltam. Mikor éreztem a melegséget és a gyorsan terjedő zsibbadást, már leginkább meglepetés volt, amit az arcomon látni lehetett. Lenéztem, és megfogtam a hasamon terjedő foltot. Meleg, vörös lé tapadt a kezemre... vér... az én vérem... az én vérem... az enyém... az ő kése... fáj, még fáj... egyre kevésbé... homály... sötét... hideg...

...hideg ...nedves. Sötét, hideg, nedves és büdös helyen ébredtem. Csatorna. Kezemben egy patkány farka, ujjaimról vér csöpög. Táplálkoztam, ez nem volt kérdéses. Ijedtemben azonnal el is dobtam, ami megmaradt belőle. Már kevésbé fájt, de még fájt a seb. Minden mozdulatnál.
Kiszenvedtem magam a csatornából, már egy újfajta bizsergéssel egész testemben. Akkor még nem értettem, de nem is igazán foglalkoztam vele. A rám támadó kóbor kutya valahogy jobban zavart. Nem akartam meghalni, karmoltam, haraptam. Úgy, ahogy ember nem tud. Igaz, csak később emlékeztem vissza rá, akkor észre sem vettem.
Azt hiszem, jobban lettem attól, amit a kutyával csináltam. A harapásaitól viszont határozottan rosszabbul. Fájt a koppanás, ahogy ismét a betonra huppantam, és fejem is elérte a hideg járdát. Talán meg is halok, ha nem jár arra következő rosszakaróm.
- Hé, mit fetrengsz itt, nyomorék?
Fájt, ahogy belém rúgott. Másodszor még inkább. Harmadszorra már nyögésemet elnyomta üvöltése, ahogy karmaim lábszárára martak. Sejtettem, hogy valami hasonló történhetett korábban is, de most először volt alkalmam végignézni. Végignézni, ahogy a kiserkenő vér átszivárog pórusaimon. Ahogy egyszerre érzem minden sejtemet. Azokat is beleértve, melyek behatolnak az idegen szövetben, hogy karmoknál apróbb karmaimként cincálják parányi darabokra.
Semmi nem maradt utána, sebeim pedig mind eltűntek. Testem egyszerűen felfalta a fiúból lett szerves masszát, még mielőtt a földre érhetett volna.
A történtektől még mindig kábán és zavartan bámultam kezeimet. Nem sokáig tehettem. Elmémet elárasztották a képek. Képek, melyek szerint felső középosztálybeli családba születtem...
Tetszett, magamnak akartam. Egy kicsit fájt, de az eddigiekhez képest semmiségnek tűnt, ami ezután történt. Egy pocsolya tükrében láthattam meg a változást. Arcom az ő arca volt. Azóta már tudom, hogy a patkány és a kutya is meg akart enni. A fiú csak megölni. Mindegyiküktől zsákmányoltam valamit cserébe. Erőt, fegyvert. De a legértékesebbet utolsó gyilkosomtól szereztem.

Most leszámítva az igazán kocka strébereket az egyik legjobb tanuló vagyok, másodéves korom óta pedig én vagyok a focicsapat kapitánya is. Ráadásul úgy tűnik, az egyetemre is sima ügy lesz bekerülni, ha végeztem a közgáz képzéssel.
Köszönöm, Clay Henderson! Mindig megbecsülöm majd a tőled kapott életet.

Neved.: Legyen mondjuk D.
Korod?.: 18+
Mióta vagy az frpg világában?.: Hát most kb egy órája vagyok bejelentkezve. Ja, hogy mikor játszottam először fórumon? Hát volt az vagy hat éve.
Multik?.: Azok ilyen nagy mammutcégek, nem?